A török íjászok gyakorlótere, az Okmeyadnı

Az első okmeydanit a XV. században Edirnében – a birodalom akkori fővárosában – hozták létre. Ahogy terjeszkedett a birodalom, az okmeyanik száma elérte a 35-öt. A leghíresebb természetesen az isztambuli volt. Katip Abdullah Çelebinek a XV: században írott, „A lövészek törvénykönyve” című műve szerint a Konstantinápolyt ostromló II. (Hódító) Mehemed szultán az Okmeydanı helyén állíttatta fel a sátrát, ahonnan a hadműveleteket irányította. A város bevétele után ezt a helyet alapítványként az íjászoknak adományozta. Az alapítvány célja az volt, hogy „a harcosok a néppel együtt nyilazzanak, és együtt imádkozzanak”. Az alapító akarat szerint ezt a teret kizárólag nyilazásra szabad használni.

A törököknél az íjászatban két „alap szakág” volt: a céllövészet, és a távlövészet. A céllövészethez egy „puta” nevű, sajátos, körte formájú célt használtak, ezért a céllövészetet puta lövészetnek, puta versenynek is nevezték. A puta lövészet lőtávja a mai íjászversenyek távjaihoz képest hihetetlenül nagy; az isztambuli okmeydanin 165-200 méter volt. Az oszmán íjászat legjellegzetesebb ágának a távlövészetet tekintik.

A törököknél az íjászat vallási vonatkozásokkal is rendelkező tevékenység volt. Az íjászok, íjkészítők, nyílkészítők az első kalifák környezetéhez tartozó, nagy tiszteletben álló muszlim „szentekhez” hasonlították magukat. Az íjászok egy derviskolostorhoz hasonló szervezethez, egy tekkéhez tartoztak. A tekke vezetője, azaz sejkje, akit „şeyhü’l-meydan” (a tér sejkje) vagy şeyhü’l-tirendâzan” (a nyilasok sejkje) névvel illettek, a legjobb íjászok közül került ki. Ő adott engedélyt a rekordokat megörökítő emlékkövek állítására, vitás esetekben ő volt a döntőbíró, a gyűléseken ő elnökölt.

Az isztambuli íjász tekke tagjai a „gez” nevű mértékegységben (66 cm) elért távlövési eredményeik alapján négy osztályba soroltattak: a Kilencszázasok (594 m), az Ezresek (660 m), Az Ezeregyszázasok (726 m) és az Ezerkétszázasok (792 m).
A tekke tagjai sorába belépni kívánó „tâlip” azaz kérelmező egy „pir” (öreg), azaz egy mester szintű íjász mellé szegődve egy szigorú edzési rendszerhez csatlakozott. Mustafa Kani szerint az íjászat egészségügyi szempontból is szükséges. Elegendő minden napot néhány percnyi gyakorlással kezdeni. A rendszeresen és kitartóan gyakorló íjásztanonc idővel a napi több órás gyakorlást is élvezettel végzi, mint ahogy a kezdetben egy okka súly felemelésére késztetett ifjú idővel úgy megerősödik, hogy száz okka súlyt is fel tud emelni. Kezdetben a tanuló nyíl nélkül gyakorolta az íj feszítését, akár napi 500 feszítésig. Ezután a „torba gezi” következett: vagyis egy kitömött zsákra kellett lőni közelről. Csak 40 nap után következett a „hava gezi”, vagyis a szabad téren végzett lövészet. A kezdő íjász így gyakorolva, különböző nyilak használatát megtanulva meg tudta mutatni a tehetségét. Ha négy tanú jelenlétében „pisrev” nevezetű távlövő nyíllal (1) 900 gez (549 m), vagy „azmayiş” nevezetű nyíllal (2) 800 gez (528 m) lőtávot sikerült elérnie, a tekke tagjai sorába léphetett, felvétetett a tekke regisztrációs defterébe, így „defterli kemankes” azaz bejegyzett íjász lett.

A tekkébe való belépés a „büyük kabza alma töreni” (markolat-átvételi nagy szertartás) sajátos rituálé szerint ment végbe. Az újdonsült íjász a mesterétől kapott egy íjat, amit megcsókolt, majd kezet csókolt(3) a tekke sejkjének. Ezután a sekj az íjász fülébe súgja az „íjászok titkát”. Ilyen módon a jelölt egy Ádám apánkkal kezdődő lánc utolsó láncszemévé vált. Most már élete végéin nem hagyhatta el az íjászatot. A húsa, vagy bőre miatt vadászott állatokat és a tisztátalan állatokat kivéve semmilyen állatra, és az iszlámmal békességben élő felekezetekhez tartozó emberekre soha nem lőhetett. Nem lőhetett olyan helyre, ahol nem látta, hova csapódik be a nyila. Az iszlám előírása szerinti mosakodás (abdeszt) elvégzése nélkül nem vehette kézbe az íját. Vagyis a tekke tagjaként nem volt elegendő, hogy valaki jól tud lőni. A viselkedési szabályokat megszegő íjásznak azt mondták: „ne ülj közénk”. Ez egyfajta kiközösítés, kiátkozás volt.

Az okmeydanin az íjászati szezon Hidrellez napján (május 6) kezdődött, és novemberben ért véget. Télen nem íjásztak, ezért tavasszal kemény edzésbe kezdtek, hogy az izmaik erejét ismét visszanyerjék. Az okmeydanin minden pişrev elnevezésű verseny imádkozással és szertartásos étkezéssel kezdődött a seyhü’l-meydan elnöklete alatt. A sejk jobbján meghatározott protokoll szerint vezírek ültek, balján ült az, aki felolvasott a Koránból, ő mellette pedig a vendégek foglaltak helyet. Az imádkozás végeztével a sejk a „Buyurun koşuya” (tessék a versenyre) szavakkal engedélyt adott a verseny megkezdésére.

A teljes jogúvá vált („markolatot kapott”) íjászok mindegyike egy rekordot hajszoló, szenvedélyes sportoló lett. A rekordkísérletek előzetesen meghatározott lőirányokban zajlottak. Új lőirányt csak a lőtér vezetőinek engedélyével lehetett kitűzni. Az ellövés helyét egy „láb kő” (ayak taşı) felállításával jelölték ki. Az új lőirány kitűzésére engedélyt kapott íjász a széljárásra is figyelemmel lőni kezdett a kiválasztott irányba. Ha lövések a lőtér vezetése által elfogadhatónak ítélt távolságot értek el, a legtávolabbi lövés becsapódási helyén egy „távolsági anyakő” (menzil ana taşı) felállításával kijelölték az új lőirányt. Akinek a szabályok betartásával sikerült az anyakőnél messzebbre lőnie, annak egy rekordot jelző „távolsági kő” (menzil taşı) felállításával örökítették meg a rekordját. A kőre felvésték az íjász személyi adatait, az elért lőtávot, és a rekorddöntés dátumát. Az ilyen rekord jelző emlékkövek számát a XVII. Században 300 körülire becsülték. 1970-ben még 195 darab az eredeti helyén állt. Mára az isztambuli Okmeydanın alig 30 olyan mezil taşı maradt, amit nem romboltak le, nem loptak el, nem építettek be a házak alapjába. Ezek egy része az épületek közt, sufnik mellett található, egy részük pedig az egyre nagyobb területre kiterjedő Kulaksız temetőbe került.

A Hódító Mehmed által teljesen az íjászat számára elkülönített Okmeydanın az 1950-es évektől illegálisan lakóházakat kezdtek építeni. Az 1980-as évektől ezeket az egyszerű viskókat emeletes lakóházak váltották fel. A 2010-es években határozat született róla, hogy az addig alapítványi jogállású területet eladják a házak tulajdonosainak. Ezek után legfeljebb az Okmeydanı egykori tekkéje körüli kis terület megmentését lehet célul tűzni.